Előző ígéretemhez híven, íme a poszt, mellyel elkezdődött pályafutásom.
Sziasztok!
Először is bemutatkoznék, mert úgy illik.
Pinky vagyok, egy muffin, az életkoromról nem tudok nyilatkozni, mivel egy muffin általában órákig létezik, mielőtt valaki befalná.
Most arról fogok mesélni, aki engem be akar burkolni. Hogy is kezdjem, ő egy igazi szerencse csomag, egy szeretni való balfasz, mindenki ismer ilyet. Nekimegy mindennek, lever mindent, ahol tud pofára esik, vagy tol egy seggest, nem ragozom, mindenki tudja milyen is az ilyen.
Amit most el fogok mesélni róla, az egy egész rövid történet, 3-4 perc alatt zajlott le az egész. Én épp a konyhában voltam, élveztem rövid kis életem hátra lévő perceit.
Aztán egyszer csak hallottam a mondatot, amitől minden muffin (és amúgy minden süti retteg) –Azt hiszem eszem valamit – tudtam, hogy én leszek az, egyszerűen éreztem, hogyan meséljem el úgy, hogy át tudjátok élni.
Amikor feleltetni fog a tanár, te rohadtul nem tanultál semmit, és érzed, hogy téged fog kihívni a tanár a táblához, ne ez pont olyan volt, nem volt mese, én itt most meg leszek emésztve.
Hallottam a lépteit, ha lennének könnycsatornáim, akkor sírtam volna, de így csak pár morzsa hullott re rólam. A szoba nincs messze a konyhától, nekem mégis éveknek tűnt, újra lejátszódott bennem minden, a bekeveréstől a sütőformába, aztán a sütőbe helyezésig.
Na de a lényeg, amiért elkezdtem mesélni erről a marháról, szóval kettő! egész lépést tett meg, majd sikerült megbotlania a saját lábában. Nem géz, bárkivel megesik, de az, hogy az esés lendületét a hűtőajtóba kapaszkodva próbálta megállítani…
Az ajtó természetesen kinyílt, a tej kiborult, ennek a szerencsétlennek pedig sikerült a kiömlött tejen akkorát vágódnia, hogy a tál, amiben vagyok beleremegett.
Ennek köszönhetem, hogy még nem kerültem az égi cukrászdába, mert ezután nem volt kedve enni semmit, inkább a sebeit nyalogatva elvonult aludni.
Csak az zavar, hogy holnap majd megint megkísérel megenni, és nem úszhatom meg mindig…
