Sziasztok!
Zajlik az élet, kár lenne tagadni. Vasárnap hazatérünk a táborból, melynek életemet köszönhetem.
Egy kedves barátunk autóval hozott haza minket, és mivel eléggé messze lakik Pesttől, teremtőm, (akit K-nak fogok hívni) felajánlotta neki, hogy ebédeljen nálunk, pihenjen kicsit, aztán induljon csak, ne vezessen ilyen sokat egyben. Ezzel nem is volt gond. Esős idő volt, a kocsi fele menet, sikerült neki (nevezzük Gy-nek) az egyetlen sáros pontot megtalálnia, ami szükségessé tette a szandál lecserélését cipőre, (meg szerintem vezetni is kényelmesebb, de ez csak az én véleményem, nincs se kocsim se jogsim, szép is lenne, egy száguldozó muffin…) na, de vissza Gy-hez. A cipő cseréhez csak a csomagtartót nyitotta ki, ott volt a tábori cucca. Miután ez megvolt, Gy és K, épp készültek a könnyes búcsúra, ami általában egy öleléssel és jó kívánságokkal (vigyázz magadra, te barom és társai), zajlik, mikor Gy a kővetkezőt mondta:
- Bezártam a kulcsot. – K már röhögött volna, de hamar világossá vált, hogy ez nem vicc.
- Nem mondod komolyan…
- De. – Gy arca egy valóságos tanulmány volt ebben a röpke tíz másodpercben.
Szép volt csajok, csak így tovább, ez a muffinok világában sem jelent sok jót. Tanakodtak mit csináljanak, sokra nem jutottak, Gy felhívta a szüleit, majd megszületett a nagy terv. Ki kell nyitni a központi zárat. Nosza, keressünk valamit, amivel ki lehet nyitni, mivel K foglalkozása nem autó tolvaj nem sok minden állt rendelkezésükre, egy rossz szárító (milyen szerencse, hogy K anyukája minden vackot megtart) egyik fém rúdja lett a kiválasztott, plusz néhány fadarab.
Az ajtó kiékelésével nem is volt semmi probléma, csak ez a bizonyos fém rúd hajlékonyabb volt a kelleténél, így igazából bármire jó lett volna, csak arra nem, amire hőseinknek kellett volna. Azt még nem említettem, hogy Gy amúgy pont egy rendőrséggel szemben parkolt, kb. negyedóra szenvedés után ki is jött a rend tisztes őre, oda kiáltott, hogy „Sikerült bezárni a kulcsot?” „Igen” – hangozz elgyötört válaszuk, „Az szar” zárta rövidre a témát a rend daliás őre, majd vissza csattogott a kapitányságra (nem is értem, miért ilyen rossz a rendőrök híre…).
Látták, hogy ez így nem fog menni, Gy elszalasztotta K-t, hogy keressen valami alkalmasabb eszközt, K végig járta az udvart, a gondok természetesen nem volt otthon, kapott egy tanácsot, a „virágüzletben tuti lesz valami, ami jó lesz” a virágüzletben, ami két éve bezárt…
Mire K visszaért a kocsihoz, már két férfi sietett Gy segítségére, de ők sem mentek sokra, nem csodálom az a rúd annyit ért, mint ork sereg ellen egy vajazó kés, Gy végre rászánta magát, és bement a rendőrségre, ami amúgy K első javaslata volt, de ez Gy-hez valamiért nem jutott el.
A most érkező kollégák már emberiek voltak, megnyugtatták kiborult hőseinket, hogy előfordul, megoldják (szerintem az alatt a fél óra alatt, ameddig K és Gy szenvedtek ők valamelyik ablakból visítva röhögtek a látottakon), és nem egész kettő! perc alatt kinyitották a kocsit… fájó vereség volt ez, mégis felemelő érzés volt kinyitni az ajtókat.
A tanulság világos, a kulcsot mindig tedd zsebre.
Ma azt az infót kaptam, hogy Gy jövő héten megint Pestre jön… kezdek félni.
